Kiállításjáró

Az első posztban leírtam néhány külföldi kiállítást, melyek számomra emlékezetesek voltak. Most folytatom a sort pár élménnyel itthonról.

Az egyik legjobb kiállítás, amit Magyarországon láttam, a 'Rejtélyek, sorsok, múmiák – A fehérek templomának titka' volt a Természettudományi Múzeumban.

1994-ben találtak rá a múmiákra, és ez akkor viszonylag nagy sajtóvisszhangot kapott, a híradóban többször szerepeltek a feltárás fejleményei. A hosszas konzerválás és vizsgálatok után 12 évre rá, 2006-ban jutott ez az anyag addig, hogy a közönség elé kerülhessen. Ennek is – kiállításokhoz mérten – nagy volt a sajtója, reklámja. A magam részéről nagyon vártam. És nem is hiába.

Ha emberi maradványok bemutatásáról van szó, mindig felmerül a kegyelet kérdése. Etikus-e, ízléses-e holttesteket kiállítani, hogyan tehetjük azzá? Azt hiszem, ilyenkor sokat számít a megfelelő atmoszféra megteremtése, az olyané, ahol az ember ösztönösen elhalkul. Ilyenkor különösen fontos az interpretáció is, egyrészt, hogy megindokolja, miért is van az a test a közönség előtt, mit akarnak rajta bemutatni, hogy nem pusztán rémisztgetni vagy a figyelem megragadása kedvéért állították ki, másrészt, hogy mintegy kézen fogja és vezesse a látogató gondolatait a tárgy körül.

Eszembe jut erről a Dublinban látott 'Kingship and Sacrifice' című tárlat (National Museum of Ireland – Archeology) vaskori mocsári múmiákról, ahol érdekesen és nagyon hatásosan oldották meg a teret. A múmiákat tartalmazó tárlókat spirális fallal vették körül: ennek a külsején vannak a magyarázó szövegek, ábrák, melyeket az ember alaposan vagy felületesebben, de átfut, így tisztába kerül a fickó feltételezett történetével, mire a bejárathoz ér. Majd mire azt a néhány hangulatfokozó lépést megtéve, a spirál közepére érve megnézheti a múmiát, már valóban, még a gyerekek sem hangoskodnak. No de ezek vaskori múmiák. Igaz, kinézetre igazán nincs semmi lényeges különbség, de mégiscsak más érzés pár száz éves holttesteket látni, akiknek a nem is olyan távoli leszármazottaik esetleg most is ott élnek Vácott. A kihívás adott.

A kiállítás koncepcióját nem kellett különösebben hirdetni, a hírekből már minden látogató tisztában lehetett vele: a múmiák személyes sorsukon keresztül bepillantást engednek az évszázadokkal ezelőtti életbe, miközben a modern technika segítségével a mai akut problémáinkra is választ várhatunk tőlük. Pontosan ezt az üzenetet mutatta be a kiállítás – nem akárhogy.

Az előre adott koncepciót jól átgondoltan, mondhatnám, „megkomponálva” mutatták be.

Az ember először egy kisebb helyiségbe lépett, a „kibontott falhasadékon át”, ahol, hangulatba hozandó a látogatót, a felfedezés körülményeiről olvashattunk egy rövid szöveget. Innen jutottunk az első terembe: a múlt birodalmába. Félhomály, fények, zajok – először úgy éreztem, talán egy csipetnyit túlzásba is vitték a hangulatkeltést, de aztán, elmerülve a látottakban, egyáltalán nem volt zavaró. A múmiák szerte a teremben az üveg tárlókban, azokon elég részletes leírás róluk, az életükről. Mindenkiben tudatosulhatott: valóban emberekkel állunk szemben. Mellette a falon szövegek, képek egy-egy, az illető életéhez vagy halálához köthető témáról: a Fehérek templomának történetéről, az akkori életmódról, betegségekről, orvostudományról, társadalmi viszonyokról, vagy éppen a süketnémáknak szóló fonetikai jelek megszületéséről. A személyes sorsok és a személytelen történelmi tények érdekesen és nagyon átélhetően fonódtak egybe.

Innen kilépve a fénybe az utolsó terembe jutottunk, ahol a modern technikáé volt a főszerep. Amíg 'bent' az interaktív eszközök is elég visszafogottan fordultak elő, itt mindenki kiélhette a kísérletező kedvét, a szimulátorokon kipróbálhatta egy CT vagy DNS vizsgálat elvégzését... Lehet, csak engem fogott meg túlságosan az előző rész, de kicsit sajnáltam az itt funkcionáló múmiákat. Amíg pár méterrel odébb a társaik ízlésesen felöltöztetve, üvegkoporsóban fekve teljes élettörténetükkel és annak történelmi tanulságaival büszkélkednek, ők itt meztelenül és névtelenül fekszenek egy CT gépben, ki-be tologatva. Hát igen, az élet még a halál után is igazságtalan. Mindenesetre érdekes volt ez a rész is, hiszen képet kaphattunk róla, hogy miből is állapították meg azokat az életmódtörténeti tényeket, amelyeket a másik teremben olvashattunk, illetve képet kaptunk a múmiák szerepéről a TBC új fajtái elleni gyógyszer kutatásáról, mely a kevésbé romantikus gondolkodású embereknek valószínűleg joggal jelenti a lelet legnagyobb jelentőségét.

Azóta a múmiák járják a világot. Éppen Csíkszeredán táboroznak, ha valakit érdekel.

Én pedig kíváncsian várom a Szépművészeti új kiállítását az egyiptomi múmiáikról.

A tavasszal jártam a Nemzeti Múzeum 'Széchenyi világai' című kiállításán.

Lelkesen vágtam neki: láttam már ott érdekes kiállításokat (nagyon tetszett például még 2007-ben a 'Dzsingisz kán és öröksége', de az állandó kiállításukat is szeretem), a téma pedig rengeteg lehetőséget rejt. Ha az embert akarják bemutatni, esetleg Széchenyi életén keresztül, az ő szemszögéből a 19. századot – én első sorban erre számítottam –, a színes és fordulatos életút rengeteg jobbnál jobb lehetőséget kínál rá. És persze Széchenyi alakját, életművét gyakran előveszik a napi politikában is – szerepelhetett volna a kiállítás koncepciójában az is, hogy fölvállal valamilyen értékelést, esetleg megpróbál kevésbé elcsépelt nézőpontokat megjeleníteni...

Amilyen kíváncsian indultam neki, úgy hűtötte le a várakozásaimat, mikor rádöbbentem, hogy igazából a fentiek közül egyik sem talált. A megvalósított koncepciót nem teljesen értem. Illetve úgy tűnik nekem, szinte teljesen véletlenszerűen és összefüggéstelenül ragadták ki a négy témakört: első a fiatal évek, második a Lánchíd, harmadik Döbling, negyedik pedig az utókor emlékezete.

Az első terem nagyjából azon a vonalon indult, amit elképzeltem: a kalandos életút bemutatása. A tárgyak érdekesek, nagyon kevés magyarázó szöveggel. A gyermek Széchenyi István apjának írt leveléhez például ez volt a legfontosabb hozzáfűznivalójuk: papír. Nem vagyok szakmabeli, de elfogadom, biztos valami fontos írott vagy íratlan szabály köti a muzeológusokat, hogy muszáj a kor mellett mindennek az anyagát feltüntetni. Bár már láttam olyan kiállítást, ahol ezt mellőzték, és nekem, mint látogatónak annyira nem is hiányzott. Épp családi napon voltam ott, úgyhogy volt szerencsém megnézni a termet előbb komoly, majd a gyerekeknek szóló vezetéssel – utóbbi végre élvezhető volt. De azért: egy tárlóba kirakva a Hitel, Világ és Stádium, komolyabb magyarázat nélkül... Nem értem. Milyen történész az, aki meg tudja állni, hogy ezekhez kommentárt fűzzön?!

Második terem: a Lánchíd. Gyakorlatilag ez az egy elem, amit Széchenyi munkásságából kiemeltek, minden más legfeljebb megemlítve. Nem vállaltak túl sok konfliktust az interpretációval. A terem amúgy látványos: középen a hatalmas láncelem és a falon a szintén hatalmas, az alapkőletételt ábrázoló festmény uralja. Az anyag a maga témájában (Lánchíd, és nem Széchenyi) érdekes, az ötlet felmerülésétől a terveken át a megvalósítás számtalan buktatójáig és végső sikeréig végigkövethetjük a híd születését. Szerencsére itt már több a magyarázó szöveg, bár... Nem mondhatom rá, hogy tankönyvszerű, mert a törikönyvek ilyen részletesen nem tárgyalják a témát, de valahogy akkor is tankönyvízű volt az egész: bár sok újat mondott, a felénél meguntam a szövegeket.

Aztán hirtelen – a forradalomról érdemben semmi - Döbling. Az éles hangulati váltás bármi átmenet vagy felvezetés nélkül egyszerűen érthetetlen. Pedig a legjobban sikerült rész ez. Amúgy nagyon látszik, hogy minden teremnek más a kurátora, például itt jelennek meg egyedül a kiírások angolul is. Ezért a teremért valóban gratuláció illeti a kiötlőjét. A szövegek sokkal érdekesebbek, mint előtte; a sötét terem közepén trónként tornyosuló 'gondok széke' és a videófilm, amely egyfolytában mantrázza az öngyilkosság részleteit (merthogy az öngyilkosság mellett legalább kiálltak) valóban nyomott atmoszférát teremt; a falon a rengeteg forrás, a kihúzható fiókokban pedig még több levél és okirat között elbogarászva pedig sok érdekességet talál az ember.

Az utolsó rész igazából szót sem érdemel. Széchenyi ilyen-olyan ábrázolásai. Legérdekesebb tárgy talán egy Szent István szobor az ő arcával. Egy kis emelvényen két-három szék, oda lehet ülni zenét hallgatni és újságot olvasni, csak hogy az ember maga is kiállítási tárgynak érezhesse magát. Azért az apróhirdetéseket érdemes átfutni, pár érdekességet (például korabeli óvszerreklámot) találhatunk benne. Kijjebb a folyosón térkép, gombnyomásra világít, hogy hol neveztek el róla iskolát, hol áll szobra. Éljen.

„A Magyar Nemzeti Múzeum nagyszabású időszaki kiállítása a 150 éve elhunyt Széchenyi István életművének állít emléket” és „választ keres a "legnagyobb magyar" személyével kapcsolatos kérdésekre is” - írják a múzeum honlapján. Én ebből igazán egyiket sem vettem észre.

Elég fáradtan és kissé csalódottan távoztam.

Hogy valami pozitívabb élménnyel folytassam, nemrég jártam a Hadtörténeti Múzeumban. Előtte még soha, igazából eszembe sem jutott odamenni. A hadtörténet elég kevéssé érdekel, ezen kívül nem hallottam semmi jót a múzeumról, rosszat annál inkább: hogy régimódi, unalmas, gyereket nem lehet odavinni. Mérsékelt lelkesedéssel, de azért a 'pipáljuk ki ezt is' elszántságával indultam el. Ehhez képest amit találtam, az abszolút pozitív élmény volt.

Az udvaron a gyerekek nagyon jól elvoltak a vasfüggöny körül, illetve a bunkerban, ahonnan az utcán járókra lehet – képzeletben – lövöldözni.

Két kiállítást néztem meg, és alapvetően mindkettő tetszett.

A 'Vivát Hadik!' című, Hadik András életét és emlékezetét bemutató tárlatra a terem berendezése vonzott be. Jópofa ötlet, hogy a tárgyak mellett a relatíve sok szöveg nem a falon, hanem egymásnak döntött lapokon van, egy sátortábort imitálva. Nem a kedvencem a 18. század, mondhatnám, hogy nekem ez sötét, nem a középkor – ennek ellenére, vagy éppen ezért, de érdemes volt végigkövetni az élettörténetét. A másik teremben emlékezet címszó alatt gyerekeinek, unokáinak, dédunokáinak és a zászlóaljának további sorsát ismerhetjük meg. Érdekes, amennyire a Széchenyi-kiállításon feleslegesnek éreztem az „emlékezet” címen kiállított szobrokat és egyéb műtárgyakat, itt a hasonló témát emberközelivé tudták tenni.

Felmentem végül az emeletre 'A Nagy Háború 1914-1918 - Mire a levelek lehullanak... Lehullottak...' című kiállításra. Látványos és érdekes, nagyon sok tárgyi anyaggal. Tetszett a tárgyak és a témák elrendezése is. Előbb egy hosszú folyosón mész végig a háború történetén, körülötted mindenütt fegyverek, sisakok, egyéb hadieszközök. Mindenütt, még a lábad alatt is. Ugyanis üveg járólap alá csataterek leleteit tették. Ez az ötlet különösen tetszett: furcsa érzés volt ezek felett átsétálni, másrészt így minden irányból teljesen körülvett a kiállítás. Azután a folyosóról kiérve kisebb-nagyobb témák vannak kisebb-nagyobb termekben kibontva. Ami kritikát fel tudok hozni, hogy a tárgyakhoz egyenként sokszor nincs semmi magyarázó szöveg. A falon a tablók az eseménytörténetről vagy az aktuális témáról (ellátás, tábori lelkészség, stb...) szólnak. Többször előfordult, hogy egy tárgyat látva felmerült bennem, hogy „ez meg micsoda?”, de nem kaptam rá választ.

Összességében viszont egész jó kis múzeum a Hadtörténeti, sokkal jobb, mint a híre. Nyugodtan lehet odamenni gyerekkel vagy gyerek nélkül egyaránt.

Ha már kiállításokról mesélek, nem hagyhatok ki egy tipikus kivételt, amely mégis nagy hatással volt rám. A Láthatatlan Kiállításról van szó.

Azt gondolják sokan, mikor bemennek (én is így voltam vele), hogy itt a vakok világát ismerhetjük meg – de nem. A saját világunkat ismerjük meg jobban, olyan oldaláról, amire korábban nem is gondoltunk volna. Persze, nem olyan nagy dolog felismerni tárgyakat tapintásról, fűszereket illatról, mindig használjuk ezeket az érzékeinket is... Az a szituáció, hogy a világ felfedezésében látás nélkül kell boldogulni, nálam két nagy szemléletváltáshoz vezetett.

Számomra a legnagyobb probléma odabent az volt, hogy nem ismertem magam körül a teret. Zavart, hogy szó szerint nem tudtam, mi merre hány lépés. Próbáltam körbejárni a szobákat, megállapítani a formáját, méretét. Ahogy kijöttem, hatalmas élmény volt visszakapni a teret magam körül, látni a határait, élvezni a méreteket, érezni, hogy milyen jó is az, mikor nagy szabad tér vesz körül...

A másik felfedezésem még ennél is nyilvánvalóbb és különösebb. Az egyik szobában az volt a feladat, hogy szobrokat tapogassunk végig, és találjuk ki, mit ábrázol. Amíg hosszasan kerestem, merre is néz Atlasz (mert amúgy képek alapján nem emlékeztem volna rá), arra a kézenfekvő felismerésre jutottam, hogy a szobrokat tulajdonképpen mindig így kellene vizsgálni, ebben a művészeti ágban konkrétan a kezünk a legfontosabb érzékszerv. A szobrokat nézegetve annyit ismerünk meg belőlük, mint ha egy játszó zenekart néznénk hang nélkül. Miért nincsenek minden múzeumban tapizható szobrok?!

„Egy óra vakság fel tudná nyitni a szemed?” - kérdezik a honlapon az ajánlóban. Velem ez történt. Ajánlom az élményt mindenkinek.