Kiállításjáró

Nem, ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit: ezek a múmiák igencsak tartózkodóak. Bár egyiküknek egy gimnáziumi szertárban volt az előző állása, így megszokhatta volna a közvetlenséget, de nem: itt, a Szépművészeti Múzeumban megmaradt titokzatosnak és távolságtartónak.
 

Lelkesen és nagy elvárásokkal indultam a Múmiák testközelben című kiállításra. Egyrészt azért, mert a Szépművészeti az ország egyik legszínvonalasabb múzeuma, másrészt pedig, bár Egyiptom szinte az elcsépeltségig népszerű téma, bőven tartogathat még meglepetéseket.

A kiállítás elrendezése átlátható és szellős. Egyetlen teremben van az egész, a Dór csarnokot foglalja el. Az egész kiállítás barnássárga-fekete, a falon körbefutó fekete sávban fehér szövegek. Komoly, szinte ünnepélyes hangulatú. Kép, ábra alig, a röntgenfelvételeket kivéve. A csarnok közepén, válaszfalakkal elkerítve egy kisebb teremrész, bevezetésül némi információval a múmiákról úgy általában. Kívül a négy főhős a négy sarokban, köztük a falakon átvezetésül egy-egy, velük kapcsolatba hozható témát bontanak ki sok szöveggel, kevesebb tárgyi anyaggal. Átgondolt, megkomponált az egész, bár azért nekem elsőre furcsa volt, hogy a fő attrakciót bedugják a sarokba. Persze, lehetne ebből is sokat kihozni, berendezni például a környezetét úgy, hogy valami hangulatot teremtsen, egy kis homok, pár tégla, képek mellette a falon... De hát nem, az már nem a Szépművészeti lenne.

A bevezető teremrészben nem a látnivaló dominál, hanem a szöveg, zömében az egyiptomi múmiák szomorú sorsáról és felhasználási módjairól. Érdemes végigolvasni az olyan gyöngyszemekért, mint a kis anekdota az érzékeny lelkű festőművészről, aki, mikor megtudta, hogy a „múmiabarna” festék miből készül, nem használta többet, sőt, eltemette a tubusokat a kertjében... Lehet itt még olvasni a szó eredetéről, állati múmiákról, és azoknak az élettörténetéről, akik a múzeumnak adományozták a négy kiállított múmiát... Egyik téma sem érdektelen, de azért tetten érhető a „töltsük már ki valamivel a teret” igyekezete... Annál nagyobb várakozással lépünk ki, hogy lássuk végre a lényeget!
  A sarkokban a múmiák. Akinek van, szarkofággal, a többi anélkül, mögöttük a falon a röntgenfelvételük, és egy adatlap: kor, lelőhely, testi jellegzetességek, halál valószínűsíthető oka, stb. Mintha csak az igazolványukat mutatnák. Annyira tűnnek közlékenynek, mintha az orvosi váró sarkában ücsörögnének a leleteikkel. Voltam olyan szerencsés, hogy tárlatvezetéssel néztem meg a kiállítást, így elég sokat megtudtam arról, mit is kell nézni a röntgeneken, plusz még néhány érdekességet a kutatás és a kiállítás felépítésének kulisszatitkairól. Egyébként azonban esélyem sem lett volna erre, maga a kiállítás interpretációja alig árul el valamit.

Saroktól sarokig sétálva a falak mentén egy-egy téma van kibontva: népesedés az ókori Egyiptomban, a portré, szarkofágok, valamint a balzsamozás. Kicsit esetlegesnek tűnik ez is. Néhány tárgy, relatíve sok szöveg. Fontos attrakciónak szánták az egyik múmia arcrekonstrukcióját: részletes róla a technikai nyelvezetű leírás, ehhez kapcsolódik az egész portré-téma. De a szakszerű leíráson túl a figyelemfelkeltő részleteket itt is lespórolták. A vezetőnk elmondta, hogy állt össze az arc rétegről rétegre, hogy lepődtek meg a különös vonásain, de erről egy fotósorozatot nem tettek volna ki a szöveg mellé...

Írtam már arról, hogy ha múmiákról van szó, mindig felmerül a kegyelet kérdése. Persze, Egyiptom annyival van távolabb időben és kultúrában, hogy az egyiptomi múmiákat látva jóval kevésbé fogja el az embert annak az érzése, hogy ők is emberek voltak valaha, mint például a váci fehérek esetében. Egy tetőtől talpig becsomagolt múmia esetében pláne nem. A „Kicsomagolt múmia” mellett állva merült csak fel bennem, hogy mégis, ez egy holttest, ami teljesen meztelenül fekszik itt. Amúgy a kiállításban egyedül a címe, ami hangulatkeltő, minden más a tudományos módszerek távolságtartó világáról szól, így én sem időztem ennél a gondolatnál sokáig.

Miután a kiállítást körbejártuk, következett a harmadik nagy attrakció: a 3D-s filmvetítés! 8 perc, csili-vili technika, valóban nagyon látványos. Viszont nem tudtunk meg belőle semmi újat: amit elmondott, az töredéke annak, amit már a vezetőnktől hallottunk. Bár általában én is szeretem a saját tempómban sétálva nézni a kiállításokat, nagyon ajánlom mindenkinek, hogy a Múmiákat vezetéssel nézze meg, annyira kevés a kiírt információ! Aki mégis vezetés nélkül indulna el, az viszont mindenképpen a filmre üljön be először, és utána induljon neki a kiállításnak! Azért felmerült bennem az eretnek kérdés, hogy tesz-e hozzá valamit az élményhez a 3D-s mozi, vagy egy hagyományos vetítés is pont ennyit érne? Én az utóbbira szavazok, bár valószínűleg a marketingesek nem értenének egyet.
 

Visszagondolva, kicsit olyan az egész kiállítás, mint a jó tanuló alibiből, fél óra alatt összedobott házidolgozata: jó a koncepció, nagy vonalakban megvan benne minden, ami kellhet, és mégis kevés. Valami hiányérzet marad utána.

Az első posztban leírtam néhány külföldi kiállítást, melyek számomra emlékezetesek voltak. Most folytatom a sort pár élménnyel itthonról.

Az egyik legjobb kiállítás, amit Magyarországon láttam, a 'Rejtélyek, sorsok, múmiák – A fehérek templomának titka' volt a Természettudományi Múzeumban.

1994-ben találtak rá a múmiákra, és ez akkor viszonylag nagy sajtóvisszhangot kapott, a híradóban többször szerepeltek a feltárás fejleményei. A hosszas konzerválás és vizsgálatok után 12 évre rá, 2006-ban jutott ez az anyag addig, hogy a közönség elé kerülhessen. Ennek is – kiállításokhoz mérten – nagy volt a sajtója, reklámja. A magam részéről nagyon vártam. És nem is hiába.

Ha emberi maradványok bemutatásáról van szó, mindig felmerül a kegyelet kérdése. Etikus-e, ízléses-e holttesteket kiállítani, hogyan tehetjük azzá? Azt hiszem, ilyenkor sokat számít a megfelelő atmoszféra megteremtése, az olyané, ahol az ember ösztönösen elhalkul. Ilyenkor különösen fontos az interpretáció is, egyrészt, hogy megindokolja, miért is van az a test a közönség előtt, mit akarnak rajta bemutatni, hogy nem pusztán rémisztgetni vagy a figyelem megragadása kedvéért állították ki, másrészt, hogy mintegy kézen fogja és vezesse a látogató gondolatait a tárgy körül.

Eszembe jut erről a Dublinban látott 'Kingship and Sacrifice' című tárlat (National Museum of Ireland – Archeology) vaskori mocsári múmiákról, ahol érdekesen és nagyon hatásosan oldották meg a teret. A múmiákat tartalmazó tárlókat spirális fallal vették körül: ennek a külsején vannak a magyarázó szövegek, ábrák, melyeket az ember alaposan vagy felületesebben, de átfut, így tisztába kerül a fickó feltételezett történetével, mire a bejárathoz ér. Majd mire azt a néhány hangulatfokozó lépést megtéve, a spirál közepére érve megnézheti a múmiát, már valóban, még a gyerekek sem hangoskodnak. No de ezek vaskori múmiák. Igaz, kinézetre igazán nincs semmi lényeges különbség, de mégiscsak más érzés pár száz éves holttesteket látni, akiknek a nem is olyan távoli leszármazottaik esetleg most is ott élnek Vácott. A kihívás adott.

A kiállítás koncepcióját nem kellett különösebben hirdetni, a hírekből már minden látogató tisztában lehetett vele: a múmiák személyes sorsukon keresztül bepillantást engednek az évszázadokkal ezelőtti életbe, miközben a modern technika segítségével a mai akut problémáinkra is választ várhatunk tőlük. Pontosan ezt az üzenetet mutatta be a kiállítás – nem akárhogy.

Az előre adott koncepciót jól átgondoltan, mondhatnám, „megkomponálva” mutatták be.

Az ember először egy kisebb helyiségbe lépett, a „kibontott falhasadékon át”, ahol, hangulatba hozandó a látogatót, a felfedezés körülményeiről olvashattunk egy rövid szöveget. Innen jutottunk az első terembe: a múlt birodalmába. Félhomály, fények, zajok – először úgy éreztem, talán egy csipetnyit túlzásba is vitték a hangulatkeltést, de aztán, elmerülve a látottakban, egyáltalán nem volt zavaró. A múmiák szerte a teremben az üveg tárlókban, azokon elég részletes leírás róluk, az életükről. Mindenkiben tudatosulhatott: valóban emberekkel állunk szemben. Mellette a falon szövegek, képek egy-egy, az illető életéhez vagy halálához köthető témáról: a Fehérek templomának történetéről, az akkori életmódról, betegségekről, orvostudományról, társadalmi viszonyokról, vagy éppen a süketnémáknak szóló fonetikai jelek megszületéséről. A személyes sorsok és a személytelen történelmi tények érdekesen és nagyon átélhetően fonódtak egybe.

Innen kilépve a fénybe az utolsó terembe jutottunk, ahol a modern technikáé volt a főszerep. Amíg 'bent' az interaktív eszközök is elég visszafogottan fordultak elő, itt mindenki kiélhette a kísérletező kedvét, a szimulátorokon kipróbálhatta egy CT vagy DNS vizsgálat elvégzését... Lehet, csak engem fogott meg túlságosan az előző rész, de kicsit sajnáltam az itt funkcionáló múmiákat. Amíg pár méterrel odébb a társaik ízlésesen felöltöztetve, üvegkoporsóban fekve teljes élettörténetükkel és annak történelmi tanulságaival büszkélkednek, ők itt meztelenül és névtelenül fekszenek egy CT gépben, ki-be tologatva. Hát igen, az élet még a halál után is igazságtalan. Mindenesetre érdekes volt ez a rész is, hiszen képet kaphattunk róla, hogy miből is állapították meg azokat az életmódtörténeti tényeket, amelyeket a másik teremben olvashattunk, illetve képet kaptunk a múmiák szerepéről a TBC új fajtái elleni gyógyszer kutatásáról, mely a kevésbé romantikus gondolkodású embereknek valószínűleg joggal jelenti a lelet legnagyobb jelentőségét.

Azóta a múmiák járják a világot. Éppen Csíkszeredán táboroznak, ha valakit érdekel.

Én pedig kíváncsian várom a Szépművészeti új kiállítását az egyiptomi múmiáikról.

A tavasszal jártam a Nemzeti Múzeum 'Széchenyi világai' című kiállításán.

Lelkesen vágtam neki: láttam már ott érdekes kiállításokat (nagyon tetszett például még 2007-ben a 'Dzsingisz kán és öröksége', de az állandó kiállításukat is szeretem), a téma pedig rengeteg lehetőséget rejt. Ha az embert akarják bemutatni, esetleg Széchenyi életén keresztül, az ő szemszögéből a 19. századot – én első sorban erre számítottam –, a színes és fordulatos életút rengeteg jobbnál jobb lehetőséget kínál rá. És persze Széchenyi alakját, életművét gyakran előveszik a napi politikában is – szerepelhetett volna a kiállítás koncepciójában az is, hogy fölvállal valamilyen értékelést, esetleg megpróbál kevésbé elcsépelt nézőpontokat megjeleníteni...

Amilyen kíváncsian indultam neki, úgy hűtötte le a várakozásaimat, mikor rádöbbentem, hogy igazából a fentiek közül egyik sem talált. A megvalósított koncepciót nem teljesen értem. Illetve úgy tűnik nekem, szinte teljesen véletlenszerűen és összefüggéstelenül ragadták ki a négy témakört: első a fiatal évek, második a Lánchíd, harmadik Döbling, negyedik pedig az utókor emlékezete.

Az első terem nagyjából azon a vonalon indult, amit elképzeltem: a kalandos életút bemutatása. A tárgyak érdekesek, nagyon kevés magyarázó szöveggel. A gyermek Széchenyi István apjának írt leveléhez például ez volt a legfontosabb hozzáfűznivalójuk: papír. Nem vagyok szakmabeli, de elfogadom, biztos valami fontos írott vagy íratlan szabály köti a muzeológusokat, hogy muszáj a kor mellett mindennek az anyagát feltüntetni. Bár már láttam olyan kiállítást, ahol ezt mellőzték, és nekem, mint látogatónak annyira nem is hiányzott. Épp családi napon voltam ott, úgyhogy volt szerencsém megnézni a termet előbb komoly, majd a gyerekeknek szóló vezetéssel – utóbbi végre élvezhető volt. De azért: egy tárlóba kirakva a Hitel, Világ és Stádium, komolyabb magyarázat nélkül... Nem értem. Milyen történész az, aki meg tudja állni, hogy ezekhez kommentárt fűzzön?!

Második terem: a Lánchíd. Gyakorlatilag ez az egy elem, amit Széchenyi munkásságából kiemeltek, minden más legfeljebb megemlítve. Nem vállaltak túl sok konfliktust az interpretációval. A terem amúgy látványos: középen a hatalmas láncelem és a falon a szintén hatalmas, az alapkőletételt ábrázoló festmény uralja. Az anyag a maga témájában (Lánchíd, és nem Széchenyi) érdekes, az ötlet felmerülésétől a terveken át a megvalósítás számtalan buktatójáig és végső sikeréig végigkövethetjük a híd születését. Szerencsére itt már több a magyarázó szöveg, bár... Nem mondhatom rá, hogy tankönyvszerű, mert a törikönyvek ilyen részletesen nem tárgyalják a témát, de valahogy akkor is tankönyvízű volt az egész: bár sok újat mondott, a felénél meguntam a szövegeket.

Aztán hirtelen – a forradalomról érdemben semmi - Döbling. Az éles hangulati váltás bármi átmenet vagy felvezetés nélkül egyszerűen érthetetlen. Pedig a legjobban sikerült rész ez. Amúgy nagyon látszik, hogy minden teremnek más a kurátora, például itt jelennek meg egyedül a kiírások angolul is. Ezért a teremért valóban gratuláció illeti a kiötlőjét. A szövegek sokkal érdekesebbek, mint előtte; a sötét terem közepén trónként tornyosuló 'gondok széke' és a videófilm, amely egyfolytában mantrázza az öngyilkosság részleteit (merthogy az öngyilkosság mellett legalább kiálltak) valóban nyomott atmoszférát teremt; a falon a rengeteg forrás, a kihúzható fiókokban pedig még több levél és okirat között elbogarászva pedig sok érdekességet talál az ember.

Az utolsó rész igazából szót sem érdemel. Széchenyi ilyen-olyan ábrázolásai. Legérdekesebb tárgy talán egy Szent István szobor az ő arcával. Egy kis emelvényen két-három szék, oda lehet ülni zenét hallgatni és újságot olvasni, csak hogy az ember maga is kiállítási tárgynak érezhesse magát. Azért az apróhirdetéseket érdemes átfutni, pár érdekességet (például korabeli óvszerreklámot) találhatunk benne. Kijjebb a folyosón térkép, gombnyomásra világít, hogy hol neveztek el róla iskolát, hol áll szobra. Éljen.

„A Magyar Nemzeti Múzeum nagyszabású időszaki kiállítása a 150 éve elhunyt Széchenyi István életművének állít emléket” és „választ keres a "legnagyobb magyar" személyével kapcsolatos kérdésekre is” - írják a múzeum honlapján. Én ebből igazán egyiket sem vettem észre.

Elég fáradtan és kissé csalódottan távoztam.

Hogy valami pozitívabb élménnyel folytassam, nemrég jártam a Hadtörténeti Múzeumban. Előtte még soha, igazából eszembe sem jutott odamenni. A hadtörténet elég kevéssé érdekel, ezen kívül nem hallottam semmi jót a múzeumról, rosszat annál inkább: hogy régimódi, unalmas, gyereket nem lehet odavinni. Mérsékelt lelkesedéssel, de azért a 'pipáljuk ki ezt is' elszántságával indultam el. Ehhez képest amit találtam, az abszolút pozitív élmény volt.

Az udvaron a gyerekek nagyon jól elvoltak a vasfüggöny körül, illetve a bunkerban, ahonnan az utcán járókra lehet – képzeletben – lövöldözni.

Két kiállítást néztem meg, és alapvetően mindkettő tetszett.

A 'Vivát Hadik!' című, Hadik András életét és emlékezetét bemutató tárlatra a terem berendezése vonzott be. Jópofa ötlet, hogy a tárgyak mellett a relatíve sok szöveg nem a falon, hanem egymásnak döntött lapokon van, egy sátortábort imitálva. Nem a kedvencem a 18. század, mondhatnám, hogy nekem ez sötét, nem a középkor – ennek ellenére, vagy éppen ezért, de érdemes volt végigkövetni az élettörténetét. A másik teremben emlékezet címszó alatt gyerekeinek, unokáinak, dédunokáinak és a zászlóaljának további sorsát ismerhetjük meg. Érdekes, amennyire a Széchenyi-kiállításon feleslegesnek éreztem az „emlékezet” címen kiállított szobrokat és egyéb műtárgyakat, itt a hasonló témát emberközelivé tudták tenni.

Felmentem végül az emeletre 'A Nagy Háború 1914-1918 - Mire a levelek lehullanak... Lehullottak...' című kiállításra. Látványos és érdekes, nagyon sok tárgyi anyaggal. Tetszett a tárgyak és a témák elrendezése is. Előbb egy hosszú folyosón mész végig a háború történetén, körülötted mindenütt fegyverek, sisakok, egyéb hadieszközök. Mindenütt, még a lábad alatt is. Ugyanis üveg járólap alá csataterek leleteit tették. Ez az ötlet különösen tetszett: furcsa érzés volt ezek felett átsétálni, másrészt így minden irányból teljesen körülvett a kiállítás. Azután a folyosóról kiérve kisebb-nagyobb témák vannak kisebb-nagyobb termekben kibontva. Ami kritikát fel tudok hozni, hogy a tárgyakhoz egyenként sokszor nincs semmi magyarázó szöveg. A falon a tablók az eseménytörténetről vagy az aktuális témáról (ellátás, tábori lelkészség, stb...) szólnak. Többször előfordult, hogy egy tárgyat látva felmerült bennem, hogy „ez meg micsoda?”, de nem kaptam rá választ.

Összességében viszont egész jó kis múzeum a Hadtörténeti, sokkal jobb, mint a híre. Nyugodtan lehet odamenni gyerekkel vagy gyerek nélkül egyaránt.

Ha már kiállításokról mesélek, nem hagyhatok ki egy tipikus kivételt, amely mégis nagy hatással volt rám. A Láthatatlan Kiállításról van szó.

Azt gondolják sokan, mikor bemennek (én is így voltam vele), hogy itt a vakok világát ismerhetjük meg – de nem. A saját világunkat ismerjük meg jobban, olyan oldaláról, amire korábban nem is gondoltunk volna. Persze, nem olyan nagy dolog felismerni tárgyakat tapintásról, fűszereket illatról, mindig használjuk ezeket az érzékeinket is... Az a szituáció, hogy a világ felfedezésében látás nélkül kell boldogulni, nálam két nagy szemléletváltáshoz vezetett.

Számomra a legnagyobb probléma odabent az volt, hogy nem ismertem magam körül a teret. Zavart, hogy szó szerint nem tudtam, mi merre hány lépés. Próbáltam körbejárni a szobákat, megállapítani a formáját, méretét. Ahogy kijöttem, hatalmas élmény volt visszakapni a teret magam körül, látni a határait, élvezni a méreteket, érezni, hogy milyen jó is az, mikor nagy szabad tér vesz körül...

A másik felfedezésem még ennél is nyilvánvalóbb és különösebb. Az egyik szobában az volt a feladat, hogy szobrokat tapogassunk végig, és találjuk ki, mit ábrázol. Amíg hosszasan kerestem, merre is néz Atlasz (mert amúgy képek alapján nem emlékeztem volna rá), arra a kézenfekvő felismerésre jutottam, hogy a szobrokat tulajdonképpen mindig így kellene vizsgálni, ebben a művészeti ágban konkrétan a kezünk a legfontosabb érzékszerv. A szobrokat nézegetve annyit ismerünk meg belőlük, mint ha egy játszó zenekart néznénk hang nélkül. Miért nincsenek minden múzeumban tapizható szobrok?!

„Egy óra vakság fel tudná nyitni a szemed?” - kérdezik a honlapon az ajánlóban. Velem ez történt. Ajánlom az élményt mindenkinek.

Üdv minden idetévedt olvasónak!

Ha szeretsz múzeumokban sétálni, régi holmikat bámulva, jó helyen jársz.

Ha szeretsz sok érdekességet megtudni a múltról a tárgyak által, sőt, ha megfordult a fejedben a múzeumi séták során, hogy jó lenne kipróbálni ezt-azt, akkor ez a blog valóban hozzád szól.

Sokan vagyunk, akik szívesen járunk kiállításokra, de elég kevés szót ejtünk róla: csöndes tömeg.

Ezen a blogon én hangot adok a saját élményeimnek, beszámolok érdekes, szórakoztató kiállításokról, melyeket itthon vagy külföldön volt szerencsém megnézni. Főleg történeti, régészeti témájú látnivalókról fogok írni, ritkábban művészetiről (bár itt-ott a két téma érdekesen találkozhat), plusz még a kivétel, ami biztos lesz bőven, mert miért is ne.

Ízelítőül mesélek néhány apróságot arról, hogy a közelmúltban merre jártam, felelevenítek pár kiállítást, amely számomra így vagy úgy, de emlékezetes volt.

Elsőnek egy olyan helyről írok, ahol valószínűleg nem sokan jártatok.

Ez a National Museum Cardiff 'Origins – In Search of Early Wales' című állandó kiállítása. Az egyik legjobb kiállítás, ahol valaha jártam. Miért is?

Először is, van érthető, releváns koncepciója. Ahogy belépünk a terembe, szembe találjuk magunkat egy rövid bevezető szöveggel, amely sínre teszi a gondolatainkat, arra a sínre, amin majd az egész kiállítás végigvezet. Időutazás az őstörténeti kezdetektől a középkorig.

„Who were our ancestors, and how different were they from us? What has changed and what has caused these changes?”

Nagyon jó kérdések, melyekre ezek után az egész teremben kereshetjük a választ. Merthogy csak egyetlen terem, de az olyan sűrűn megrakva tárlókkal, magyarázó szövegekkel és mindenféle szórakoztató-szemléltető kütyüvel, hogy mindent végignézni komoly feladat. Én cirka kétszer három órát voltam bent, de még visszamennék...

Valóban, a kiállítás második nagy erénye a rengeteg tárgy, átláthatóan elrendezve, mindegyik leírással, némelyik hosszabb magyarázattal is ellátva: mi is volt az, hogyan használták? És bizony, a szövegekben van legalább annyi kérdőjel, mint állítás. Nem félnek a kétséges kérdéseket nyitva hagyni, vagy éppen direkt elgondolkoztatni.

Ebben persze a gyerekek szórakoztatására szánt mindenféle kütyük járnak élen, amelyekkel szintén tele volt a kiállítás, és ezt nyugodtan fölírhatjuk harmadik nagy erényének.

Nem találom fel vele a spanyol viaszt, tudom jól, de a témáról szóló blogban szerepelnie kell, mint tételmondatnak, hogy a múzeumi élményt az eredeti tárgyak és az interpretáció együtt adja, ha a látogató minden érzékét, minden gondolatát lefoglalja a téma, ha a magyarázat egyszerre logikus, szórakoztató és átélhető. Itt mindent megtettek, hogy a kiállítás élményt jelentsen mindenki számára. Számtalan lapozható, megtapogatható, nyomkodható holmi a gyerekek és a már-egy-fokkal-kevésbé-gyerekek szórakoztatására.

Érdekes ötlet volt még, én hasonló kiállításon előtte nem láttam ilyet, hogy egy-egy korszak, téma felvezető szövege mellé egy-egy kortárs műalkotást (képet, szobrot) állítottak. Nem mondom, hogy mindig rájöttem, mi köze is az aktuális kor eseményeihez, de sokszor elgondolkoztatott. Akinek jobban jár erre a rugóra az agya, annak biztosan kellemes élményt jelent. És pontosan ez a lényeg egy jól összerakott kiállításnál: mindenkinek tartogat valami érdekeset.

Aki Cardiffban jár, nézzen be, nem bánja meg!

Amire másodszor felhívnám az olvasóim figyelmét, az a British Museum egyik terme, mégpedig a 41-es számú.

Legenda, hogy a British bejárásához több nap szükséges, de ha megnézzük, mire, már nem is tűnik olyan soknak... Ez a múzeum ugyanis nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy végigvezet a világtörténelmen és annak valamennyi fontos kultúráján. Természetesen, jobb meggyőződésem ellenére én is az egyiptomi részen kezdtem. A meggyőződésem ugyanis azt mondatja velem, hogy a fontosabb műtárgyakat a saját hazájukban, a felfedezési helyükhöz minél közelebb kellene bemutatni. Az eredeti környezet, a kultúra, amiből egykor létrejöttek, sokat hozzátesz magának a tárgynak az érdekességéhez, amíg a környezetükből kiragadva, a világ másik végén kevesebbet mondanak. (Persze, a közelmúlt eseményei ezt a meggyőződésemet éppen Egyiptommal kapcsolatban némileg felülírták – lehet, hogy egy idegenbe szakadt múmia mégiscsak nagyobb reményekkel nézhet az öröklét elébe a Louvre-ban, a British Museumban, vagy éppen nálunk, mint az otthon maradt kollégái... Sajnos.)

És bizony, a világ egyik leg-leg-leg múzeumában nem csak a tárgyak, de a leírások se mondanak túl sokat, az egyiptomi gyűjtemény világhíres tárgyait, mint a Szfinx szakálla, vagy a rosette-i kő, középiskolás tankönyvízű és -színvonalú magyarázó szövegek kísérik.

Csalódottan jártam a múzeum folyosóit, és már éppen azon voltam, hogy szégyen vagy nem szégyen, de elkönyvelem magamban, hogy a British bizony nem tetszik, mikor betévedtem a 41-es számú terembe. Itt olyasmivel találkoztam, ami mindig le tud venni a lábamról: koncepcióval.

A terem címe: Europe: AD 300–1100, és annak szentelték, hogy megmutassák, hogyan alakult ki a Római Birodalom romjain, sok különböző nép és kultúra találkozásából a középkori Anglia. Sok tárggyal, melyek talán nem olyan híresek, mint a Szfinx szakálla (de pl. a Sutton Hoo-i sisakkal legalább illusztrációként biztos találkozott már mindenki), érdekes magyarázatokkal, és nem utolsó sorban egy olyan térben, mely tökéletesen illik a témához. A 41-es terem ugyanis három szárny összekapcsolója. És bizony, egy kiállításon, amely arról szól, hogy az ember az adott teret bejárva fedezi fel a tárgyakat, a tér maga, az elrendezése sokat számít abban, hogy átélhető legyen a koncepció.

Ez a terem annak, aki innen kilép – bármelyik irányba is – egy világos gondolatot hagy a fejében, tárgyakkal, történetekkel, érdekességekkel alátámasztva.

Engem pedig megerősített abban, hogy az emberek bizony a saját történelmüket tudják a legjobban bemutatni mindenhol.

Ha már itt tartunk, hogy ki-ki a saját történelmét, muszáj említést tennem még egy helyről. Dublin, National Museum of Ireland: Decorative Arts & History.

Dublinban mindössze 3 napot töltöttem, így csak keresztülrohantam mindenen, ami akkor is és itt is nagyobb figyelmet érdemelne: a Gaol, a nemzeti emlékhellyé nemesült börtön, a Városháza abszolút színes-szagos Dublin történetét bemutató kiállítása, a Guinness Storehouse, ahová természetesen a torony tetejéről való kilátásért és a frissen csapolt Guinnessért érdemes fölmenni, de mint múzeum, mutathatna többet...

A National Museum of Ireland 'Decorative Arts & History' épületében Írország újkori történetéből járhatunk be fejezeteket.

A korábbi idők emlékei az Ír Nemzeti Múzeum egy másik épületében vannak. Azt most nem részletezném, elég róla annyi, hogy ahogy beléptem az aulába, káprázott a szemem a rengeteg aranytárgy csillogásától. Viszont hogy mi micsoda, és mit is kellene rajta nézni, arról nem sokat tudtam meg. Mindenesetre láttam itt is két érdekes kisebb kiállítást, egyet Taráról, egyet pedig a mocsári múmiákról, ezekről majd lehet, hogy említést teszek máshol.

Most inkább az újkori történeti részről mesélek, ha már a maradandó élményeket sorolom.

Itt először megnéztem a 'The Easter Rising: Understanding 1916' című nagyon érdekes tárlatot.

Az ír történelmet gyakran hasonlítják a magyarhoz, az ő 1916-jukat a mi '48-unkhoz, nem is alaptalanul. Ahogy azokat a termeket jártam, én sem tudtam elkerülni az összehasonlítást. Nem volt egy kimondottan színes-szagos kiállítás, sőt, megvolt egy ünnepélyessége, a témából adódóan. Mégsem éreztem rajta azt a mázként rákent pátoszt, amivel mi általában a '48-as eseményeket, hősöket ábrázoljuk. A kiállításnak egy jól átgondolt koncepciója van, négy terem vezeti keresztül a látogatót a felkelés előzményein, eseményein, hatásain és emlékezetén. (Akit bővebben érdekel, a múzeum honlapján elolvashatja az egyes témák összefoglalóit.)

Összességében azt láttam, hogy a történelmük egy fontos és vitatott állomásáról egy korrekt, többszempontú, a történelmet és annak mozgatórugóit, nem pedig legendákat bemutatni akaró kiállítást rendeztek. Elismerésem.

Ahogy kijöttem, az élménnyel elégedetten rohantam is volna tovább. A hadtörténeti kiállítások nem érdekeltek annyira, és várt a Jameson Múzeum... Az előbbi kijárata, az 'Irish soldiers in the 21st Century' című rész mellett mentem el, mikor olyasmi történt, amit máig sem értek: a harckocsik és repülők látványa valahogy bevonzott a terembe.

Pedig a háborús holmik engem egyáltalán nem szoktak vonzani, sőt. És ha már bementem, nem is jöttem ki egyhamar, hanem visszafelé végigszaladtam az egész ír hadtörténeten. Leginkább persze az 1916-os felkelésről és a függetlenségi háborúról szóló rész fogott meg: érdekes volt ugyanazt, amit az előbb politikatörténeti szempontból jártam végig, most a hadtörténet szemüvegén keresztül, sőt, valamennyire a „mindennapi ember” szemszögéből látni, hiszen a kiállítás nem kis része erre koncentrált. Persze itt már nem fukarkodtak a játékos, színes-szagos elemekkel, a filmrészletektől a 'találd ki, kinél hol van elrejtve a fegyver' feladványokig.

Végül a tervezettnél vagy 2-3 órával később, de jóval több élménnyel jöttem ki a múzeumból. Aki arra jár, ne hagyja ki!

Ennyit egy szuszra, hamarosan folytatom néhány magyar kiállítással, ugyanezzel a stílussal.

Ha tetszett, nézz vissza!